Csodálkozom a világon. Millió szépségén, a szépség melletti rútságán, a rútságban rejlő szépségén., a szerethető emberek jóságán, a gonoszokat éltető értelmezhetetlenségeken, a fényeken, a sötétségen, a színeken, a szürkeségen, a csenddel átélhető zűrzavaron, a széthulló és újraépülő renden, a spontaneitás szabadságán, a magányba forduló egyedülléten, a közömbösségen, a felizzó tettvágyon, a gyermeki őszinteségen és az ártó hazugságokon.
Csodálkozom leginkább magamon. Az életemen, a mellém társulókon, az ellenem fordulókon, az álmaimon, a megélt valóságon, mindenen, mindenen, így kívülállóként, így együtt élőként, folyton keresve, megtalálva magamat, újból elveszve, állandóan alakulva, mindörökké csodálkozva.